Tavaly nyáron, miután befejeztem az első könyvemet, elkezdtem esszéket írni, de szerettem volna ha van valaki, aki szakmailag ellenőrzi az írásaimat – elvégre még mindig mérnökként írok szociál- és kognitív pszichológiáról. Több e-mailt küldtem különböző egyetemi oktatóknak, de csak egy választ kaptam. A BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének tanszékvezető helyettese, Danka István érdeklődve válaszolt és azóta számos írásomhoz adott építő jellegű kritikákat, tisztázta a szakmai pontatlanságaimat és óvva intett (többször is), hogy ne legyek túl sarkalatos, mindig megmutatva az érveléseimhez tartozó ellenérveket is. Többek között ez a sok visszajelzés és (általam túl gyakran elkövetett) érvelési baki vitt arra, hogy megpróbáljam nagyobb látószögben szemlélni azokat a dolgokat, amikről írok – a világ ritkán olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Nem tudunk mindent két részre osztani, kategorizálni, vagy beskatulyázni. Az ilyen érvelési hibáink általában abból következnek, hogy nem vesszük figyelembe a következtetésünk levonására használt minta (adathalmaz) nagyságát.

Nehány e-mail váltásunk után megtudtam, hogy az akkori őszi félévben, István Kecskeméten fog tartani egy gazdasági filozófia című tárgyat. Megkérdeztem, nem bánná-e, ha beülnék az óráira, annak ellenére, hogy már nem vagyok hallgató. Mondta, hogy ez nem csak az általános filozófiáról fog szólni, hanem a gazdasági életben történő alkalmazásáról is, de szerinte így is találni fogok benne engem érdeklő dolgokat – belement, hogy én is a hallgatója legyek.

Az egyik előadásán a mintavételezési problémáról beszélt, amit a következő példával szemléltetett. Tegyük fel, hogy sétálsz az utcán és szembejön veled egy kínai lakos. Ahogy egymás felé sétáltok, egyértelmű, hogy ki kell kerülnötök egymást, de azt látod, hogy ő rendíthetetlenül közelít feléd, a pályáján egy picit sem korrigálva és végül neked kell kitérned. Ez nem probléma, végül is gyakran megesik az ilyesmi. Pár nappal később azonban ugyanez az eset játszódik le egy másik kínaival – megint neked kell kitérned. A következő nap ismét. Az elkövetkező két évben (mivel valamiért jobb dolgod nincs), elkezded számolni ezeket az eseteket. Számításaid szerint 1000 olyan kínaival találkoztál, aki nem tért ki előled. Ez, egy személyes tapasztalatokhoz viszonyított mintához képest elég nagy, így magabiztosan kijelented: a kínaiakra jellemző, hogy nincsenek tekintettel másokra, amikor szembejönnek velünk az utcán.

Ez valóban egy erős mintának mondható, egészen addig, amíg nem hasonlítjuk össze az összes elő kínai ember számával… ami 1,4 milliárd. Tehát a minta, ami alapján levontad a következtetésed (1000 fő), a teljes kínai népességnek mindössze 0,00007%-a. Viszonyításképp, ha egy Full HD kijelzőt nézel, amin 1920x1080 pixel van, akkor a minta, amit használtál másfél pixelre igaz. Felmerül a kérdés: honnan tudod, hogy az általad használt minta zajnak minősül-e vagy sem?

Többek között az ilyen kis minták alapján levont következtetések vezetnek a sztereotípiák kialakulásához. Hallottál már olyan óvónőt, aki azt mondta, hogy a Péter nevű gyerekek izgágák és túlbuzgók, mert az elmúlt három évben hat ilyen Péter nevű gyerek is volt a csoportjában? Ha odaállítanál elé egy Petikét, akire ezen jellemzők ellenkezője igaz, valószínűleg annyit mondana, hogy „a kivétel erősíti a szabályt.”

Vagy gondolj a horoszkópokra! Imádom a gondolatot, hogy a csillagok állása kategorikusan meghatározza a személyiségünket (remélem hallod az iróniát). Itt vagyok például én, skorpió horoszkóppal, aminek a jegyei egyáltalán nem illenek rám. Amikor ezt közlöm egy lelkes horoszkópimádóval, mindig ugyanazt mondják: „az aszcendens jobban meghatároz.” Az első gondolatomat már nem is hangoztatom („mi a tököm konkrétan az aszcendens?”), de kitalálod, hogy mit mondanak, amikor azt mondom, hogy rám például az sem igaz? „A kivétel erősíti a szabályt.” És abba már bele se menjünk, hogy a kivétel nem erősíti, hanem gyengíti a szabályt, ráadásul ez a közhely pusztán félrefordításból és az írók figyelmetlenségéből ered.

Ez egy olyan gondolkodási hibánk, amit előszeretettel követünk el újra és újra. Ez pedig nem véletlen. Az oktatási rendszerünk is például a szabályokra és a törvényekre épül. Általánosításokat keresünk, hiszen azok segítenek, hogy jobban megértsünk egy témát. Csakhogy ezek a szabályok könnyen egy fekete-fehér világot teremthetnek – ez vagy az, igen vagy nem. De igazából az életünk jelentős részét a szürke zónában töltjük. Egy átmenetben a fekete és a fehér között, ahol csak akkor tudunk egyértelmű következtetéseket levonni vagy általánosítani, ha pusztán egy konkrét nézőpontból szemléljük a dolgokat. Minél több irányból közelítünk meg valamit, annál könnyebben fog szétesni az általunk meghatározott törvény vagy általánosítás. Ha azt gondolnád, hogy ez alól a tudomány kivétel, tévedsz. Szubatomi szinten például már nem alkalmazhatók azok a fizikai törvények, amik a mindennapokban igen – új nézőpont, új tényezők, törékenyebb általánosítás.

Az ilyen általánosítás olyan hajlamunk, amire még az elérhetőségi heurisztika is rátesz egy lapáttal. A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman szavaival, az elérhetőségi heurisztika szerint „meg szeretnénk becsülni egy kategória méretét vagy egy esemény gyakoriságát, de ehelyett arról a – könnyedségről alkotott – benyomásunkról számolunk be, amellyel az egyes esetek eszünkbe jutnak.” Tehát minél könnyebben idézünk fel bizonyos eseményeket vagy azok gyakoriságát, annál valószínűbbnek tarjuk azokat. Az elérhetőségi heurisztikát számos aspektusában vizsgálták már, de most az általánosításra és az elhamarkodott következtetésekre vonatkozó szerepét szeretném taglalni.

Könnyen hozhatunk létre alaptalan általánosításokat, pusztán emlékezetből felidézett adatok alapján. Az elérhetőségi heurisztika alapján azonban olyan információknak fogunk nagyobb hangsúlyt tulajdonítani, amiket könnyebb felidézünk. Ha csak az emlékezetünket és tapasztalatunkat használjuk egy általánosság megfogalmazására (például, hogy a mai tizennyolc évesek fegyelmezetlenebbek, mint az ötven évvel ezelőtt élő tizennyolc évesek voltak), akkor álltó helyünkben szembemegyünk az indukció problémájával. Nem a feltételezés helyessége miatt – ugyanis, lehet, hogy valóban így van – hanem az érvelési logikánkból adódóan.

Az indukció problémája két kulcsfontosságú érvelési problémára hívja fel a figyelmünket:

1. Feltételezzük, hogy a jövő hasonlítani fog a múltra.

2. Hajlamosak vagyunk a korábbi megfigyeléseink (tapasztalataink) alapján következtetéseket levonni.

Most nem fogok részletesen belemenni ezekbe, de vegyük az előbbi példát! A mai tizennyolc évesekről alkotott ítéleted mintája, csak azokra a személyekre terjed ki, akikkel az életed során találkoztál. Tegyük fel, hogy ez nagyjából kétezer ilyenkorú fiatal. Ilyen globálisan kicsi minta alapján alaptalan következtetést levonni, hiszen számos faktort nem tudunk figyelembe venni, mint például a kulturális körülmények vagy a neveltetés.

Egy másik hiba a negativitásra való hajlamunk. Még azonos intenzitás esetén is a negatív dolgok (események, hírek) nagyobb hatással vannak ránk, mint a semlegesek vagy a pozitívak. Ezek alapján könnyebben alkotunk negatív véleményt, vagy általánosítást, hiszen ez ilyen megdöbbentő tények nagyobb válaszreakciót váltanak ki belőlünk. Nem véletlenül használnak olyan szavakat a kattintás vadász szalagcímekben (clickbait), mint „gyűlöl”, „eltöröl”, „lecsap”, „elpusztít”. Egy a Twitterhez kapcsolódó New York-i Egyetem nagyszabású tanulmánya megállapította, hogy minden egyes erkölcsi felháborodást kifejező szóval, amelyet hozzáadsz egy tweethez, a retweetelési arány átlagosan 20 százalékkal nő. Ezt az arányt leginkább a „támadás”, a „rossz” és a „hibáztatás” szavak növelték. A Pew Research Center tanulmánya szerint, ha a Facebook-bejegyzéseidet „felháborodott egyet nem értéssel” töltöd meg, megduplázod a kedveléseidet és megosztásaidat. Látod, amit én? A negativitásra hajlunk.

Most pedig vitába szállok saját magammal. Én mindezt nem pont a tapasztalataim és emlékeim alapján vontam le? De bizony. Akkor ez azt jelenti, hogy én mentesülök ezek alól az érvelési hibák alól? Egyáltalán nem. Biztos vagyok benne, hogy én is több érvelési és következtetési hibát követtem már el, amit egy szemfülesebb olvasó kiszúrhatott. A kritikus gondolkodás fontossága azonban számomra nem a végeredményében rejlik, hanem a folyamatában. Olyan ez, mint egy idegesítő okostojás (köhöm, Okoska, köhöm), aki folyton olyan kérdéseket tesz fel, amikkel tudjuk, hogy foglalkoznunk kellene, de megingatják a bizonyosságunkat: milyen forrásokból dolgozol? Mekkora adathalmaz alapján vontad le a következtetésed? A tanulmány megfelelő módszertant használt? Nem találtál eddig ellenérvet? Ez gyanús – azonnal keress érveket az állításaid megcáfolására! Ha valami túl egyértelmű, az mindig gyanús.

Lehet, hogy nem jutunk el egy egyértelmű válaszhoz, de maga a folyamat, amin végigmegyünk, hogy mindent megtegyünk egy átgondoltabb válasz vagy következtetés reményében, már önmagában dicséretre méltó, hiszen elvetettük a népszerű, hangos mindentudó szerepét, és helyette a belső okoskodó gyermeki énünkre hallgattunk, aki – annak ellenére, hogy a világból ki tudna kergetni minket a hülye kérdéseivel – végül is csak jót szeretne: hogy egy átgondoltabb életet éljünk.

Ha tetszett ez a cikk, és több ilyet olvasnál, akkor látogass el az Egy író naplója hírlevelemre, ahol hetente teszek közzé hasonló tartalmakat.

Jegyzetek

Fotó: https://unsplash.com/@little_plant

a kivétel nem erősíti, hanem gyengíti a szabályt: „A kivétel erősíti a szabályt: ez a mondat tudatlanságból fakad, bár a jó íróknál gyakori. Az eredeti szó ugyanis preuves volt, ami nem bizonyítást, hanem próbát jelentett.” Ebben az értelemben a kifejezés nem azt jelenti, hogy a kivétel erősíti a szabályt, hanem, hogy teszteli azt, és ezáltal bizonyítja annak értékét. Kevés bizonyíték van arra, hogy a kifejezést ebben a második értelemben használták volna. Lásd: Weeks, Albert Loren, ed., The Style Book of The Detroit News, 55.; Arika Okrent: „How Does an Exception Prove a Rule?”, Mental Floss, 2013. szeptember 16.

Szubatomi szinten például már nem alkalmazhatók azok a fizikai törvények: Dennis Overbye: „A Tiny Particle’s Wobble Could Upend the Known Laws of Physics”. The New York Times, 2021. április 7.

A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman szavaival: Daniel Kahneman: Gyors ​és lassú gondolkodás, Budapest, HVG Könyvek, 2013, 152.

Az elérhetőségi heurisztikát […] az általánosításra és az elhamarkodott következtetésekre vonatkozó szerepe: Rothbart, Myron, Solomon Fulero, Christine Jensen, John Howard, és Pamela Birrell. „From individual to group impressions: Availability heuristics in stereotype formation”. Journal of Experimental Social Psychology 14, sz. 3 (1978. május 1.): 237–55. https://doi.org/10.1016/0022-1031(78)90013-6.

Egy a Twitterhez kapcsolódó New York-i Egyetem nagyszabású tanulmánya megállapította:Brady, William J., Julian A. Wills, John T. Jost, Joshua A. Tucker, és Jay J. Van Bavel. „Emotion shapes the diffusion of moralized content in social networks”. Proceedings of the National Academy of Sciences 114, sz. 28 (2017. július 11.): 7313–18. https://doi.org/10.1073/pnas.1618923114.

A Pew Research Center tanulmánya szerint: „Partisan Conflict and Congressional Outreach”, Pew Research Center, 2017. február 23.