Az egyik délután éppen elmélyült kutatómunkát végeztem és azt a hibát követtem el, hogy nem némítottam le a telefonomat. Megcsörrent – a nővérem hívott. Felvettem, és mondtam neki, hogy épp kutatómunkát csinálok.

– Miről? – kérdezte.

– Az epifenomén jelenségéről. Lényegében az ok-okozat illúziója.

– Mint például?

– Mondjuk, képzeld el, hogy anno egy ősember megvakarta a hátsóját és utána látott egy villámlást. Ezután pedig folyton a hátsóját vakarta, hogy megint villámot lásson.

– Szóval… mint a babona?

A nővérem rátapintott a lényegre. A babona tökéletesen szemlélteti, hogyan hozunk létre események közötti kapcsolatokat, annak ellenére, hogy valójában ilyen kapcsolatok nem léteznek. Hányszor szoktál lekopogni valamit egy fából készült tárgyon, hogy egy említett esemény ne következzen be? Másik útvonalat keresel, ha egy fekete macska balról jobbra átszalad előtted az úton? Nem mered kinyitni az esernyőt, ha bent vagy a házban? Én sem mentesülök a babonás viselkedés alól, annak ellenére, hogy tisztában vagyok, semmi köze nincs a végkimenetelhez.

Hogy jobban megértsük, miért és hogyan alakulnak ki ezek a babonás viselkedések, vetnünk kell egy pillantást B. F. Skinner munkásságára. Skinner a legismertebb pszichológusok közé tartozik – őt tartják a radikális behaviorizmus atyjának. Ha neveltél már háziállatot, vagy megtanítottad a kutyádnak, hogy visszahozza a labdát, akkor a Skinner által meghatározott elvek szerint cselekedtél: jutalommal vagy büntetéssel kondicionáltál (tanítottál).

Skinner radikális behaviorizmusa szerint bármely adott helyzetben a viselkedésedet valószínűleg következmények követik, mint például a dicséret, pénzhez jutás vagy a sikerélmény, amit egy probléma megoldása jelent. Ezeket a következményeket pozitív megerősítéseknek (reinforcers) hívják. Más következmények, mint például, hogy megsérülsz vagy elszégyelled magad hasonló szituációkban negatív megerősítésként (punishers) működnek. A neveikből adódóan, az egyik a viselkedésminta ismétlését ösztönzi, a másik pedig annak elhagyását.

Ezek alapján Skinner úgy vélte, hogy azért viselkedünk babonásan, mert feltételezzük, hogy van valamilyen kapcsolat a babonás viselkedés és a megerősítő következmény között, annak ellenére, hogy ilyen kapcsolat nincs. Ez a kapcsolat azért létezik, mert a viselkedés (például azt, hogy megfújod a dobókockát a dobás előtt) véletlenül egyszer, kétszer vagy többször megerősítésre talált (jó dobásod lett). Skinner ezt nem-összefüggő megerősítésnek nevezte, olyan jutalomnak, amely nem függ semmilyen konkrét viselkedéstől. Azt hiszed, hogy a viselkedés és a jutalom között oksági kapcsolat van, holott ilyen kapcsolat nem létezik.

Mivel Skinner állatkísérleteket végzett, hű maradt magához és bebizonyította, hogy ez a viselkedés az állatokra is igaz: babonás galambokat nevelt.

A kísérlet úgy nézett ki, hogy a galambokat egy Skinner dobozba helyezte – ez egy pedállal és ételadagolóval ellátott doboz. Ha az állat a pedálra lép, ételt kap, így idővel megtanulja a pedál funkcióját és kihasználja. De ebben a kísérletben ahelyett, hogy közvetlen kapcsolat lett volna a pedál és az ételadagolás között, Skinner úgy döntött, hogy az étel automatikusan 15 másodpercenként fog érkezni, attól függetlenül, hogy a galambok mit csinálnak. Így összegzi a kísérletet:

Nyolcból hat esetben az így kapott válaszok olyan világosan meghatározottak voltak, hogy két megfigyelő tökéletesen meg tudott egyezni az esetek számolásában. Az egyik madarat arra kondicionálták, hogy az óramutató járásával ellentétes irányban forduljon a ketrec körül, két vagy három fordulatot megtéve az újbóli etetések között. Egy másik, ismételten a ketrec egyik felső sarkába nyomta a fejét. Egy harmadik olyan válaszreakciót fejlesztett ki, mintha a fejét egy láthatatlan rúd alá helyezné és többször felemelné. Két madár a fej és a test ingamozgását fejlesztette ki, amelyben a fejet előre nyújtotta, és jobbról balra lendült, éles mozdulattal, amelyet egy kissé lassabb visszatérés követett. A test általában követte a mozgást, és néhány lépést tehetett, amikor az nagymértékű volt. Egy másik madarat arra kondicionáltak, hogy a padló felé irányuló, de azt nem érintő, hiányos csipkedő vagy ecsetelő mozdulatokat végezzen.

A galambok viselkedésének semmilyen köze nem volt ahhoz, hogy kapnak-e ételt vagy sem, ők mégis kapcsolatot véltek felfedezni a kettő között. Az egyik galamb például, az étel adagolásának megszüntetését követően még 10 000-szer megismételte a babonás mozdulatsort, hogy ismét ételhez jusson. Szóval, amíg ősember barátaink esőtáncot fejlesztettek ki, addig a galambok kajatánc rituálét alkottak.

Tehát, ahogy Skinner összefoglalta, a kísérlet „egyfajta babonát mutat be. A madár úgy viselkedik, mintha a viselkedése és a táplálék bemutatása között oksági kapcsolat állna fenn, holott ilyen kapcsolat nincs.”

Skinner megközelítését mindig is vitathatónak tartották (nem véletlenül hívják radikális behaviorizmusnak), mivel számos tényezőt képtelenek vagyunk mérni vagy oksági kapcsolatként értelmezni: célok, szándékok, értékek, választási lehetőségek, énképek, másokról alkotott elképzelések, a személyes képzetek, amelyekkel a világunkat építjük. Ezek mind olyan belső tényezők, amik egy külső megfigyelő számára rejtve maradnak vagy ha felfedezhetőek, könnyek többértelművé válhatnak.

Még mielőtt vitába szállnánk a sokkal szembetűnőbb problémával (hogy miért lenne igaz az emberi viselkedésre az, ami az állatokra igaz), had mutassak be egy egyszerű kísérletet, amit gimnazistákkal végeztek: négy középiskolás diákot ültettek egyenként egy-egy távíró elé. Azt mondták nekik, hogy minden egyes alkalommal, amikor megnyomják a megfelelő billentyűt – ami a 3-as volt –, megszólal egy csengő, felvillan egy piros lámpa, és egy ötcentest kapnak. Azonban a 3-as gomb csak 10 másodperces késleltetési idő után hozta meg a kívánt megerősítést. Tehát amikor a tanulók megnyomták a 3-as gombot, elindult a tízmásodperces visszaszámláló, de ez idő alatt több gombot is megnyomtak, majd megkapták jutalmat.

Az eredmények minden tanuló esetében azonosak voltak. Egy idő után mindannyian kialakították a billentyűre adott válaszok mintáját (például 1, 2, 4, 3, 1, 2, 4, 3), amelyet minden megerősítés között újra és újra megismételtek. A 3-as gomb megnyomása volt az egyetlen megerősített viselkedés; a sorozat többi megnyomása teljesen babonás volt. Nemcsak babonásan viselkedtek, hanem minden tanuló úgy gondolta, hogy a többi billentyű lenyomása szükséges volt ahhoz, hogy megkapják a jutalmat. Nem voltak tudatában babonás viselkedésüknek.

Érdemes megjegyezni, hogy ez egy meglehetősen kismintás kísérlet volt (összesen 4 diákkal), de szerintem nem kell bebizonyítanunk önmagunknak, hogy milyen babonásan tudunk viselkedni.

Ha továbbgondoljuk ezeket a kísérleteket, akkor felfedezhetünk valamit: nem úgy lettünk tervezve, hogy az eseményeket egymástól függetlennek tekintsük. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy A nincs hatással B-re. Ha nem találunk valahol kapcsolatot, akkor alkotunk egyet. Lehet, hogy az univerzumra fogjuk, vagy a sorsra, vagy az eddig befektetett munka eredményének tekintjük – de lehet (sőt, sokkal valószínűbb), hogy a kapcsolat, pusztán a véletlen szüleménye.

Ez persze teljesen szembemegy a determinizmust követők nézeteivel. E szerint minden jelenség korábbi történések által meghatározott. Az egyik ismerősöm – bár gyanítom nem volt tudatában – négy szóban meghatározta a determinisztikus nézetet: „Nem hiszek a véletlenben.”

Engem azonban pont a véletlen rejtelme vezetett el oda, hogy ilyen szép kifejezésekkel találkozzak, mint radikális behaviorizmus, determinizmus, és ahonnan indultunk: epifenomén. A filozófusok már David Hume (1711-1776) óta foglalkoznak az epifenomén koncepciójával, más néven az ok-okozat illúziójával.

Sokszínű példákat találtam a jelenség szemléltetésére, de ami a leginkább megfogott, az a szabad akarat kérdése volt. A népszerű tudományos szerző Tor Nørretranders „felhasználói illúziónak” nevezte a jelenséget, miszerint az agyunk tudattalan része már meghozza a döntést, mire az eljut az agyunk tudatos részéig. Az ő értelmezésében mi, emberek csak a tudatos irányítás illúziójával rendelkezünk, hiszen a cselekvéseinket az agyunk tudattalan része irányítja, a tudatos elmét így pedig egy „megfigyelő” szerepbe szorítja. Mintha a tudatos elménk a tudattalan elme által sugárzott TV csatornát nézhetné, anélkül, hogy elérné a távirányítót.

Vagy vegyük például a bűvészeket! Johann Hari újságíró elmeséli egy interjúját, amit James Brown bűvésszel végzett. Brown fogott egy pakli összekevert kártyát és felemelte úgy, hogy Hari a lapok hátoldalát látta. Brown arra kérte Harit, hogy ossza két részre a paklit – feketékre és pirosakra – anélkül, hogy megnézné a lapok színeit. „Ez nyilvánvalóan lehetetlen feladat volt. Mégis hogyan válogassam szét a lapokat, ha egyszer nem nézhetem meg őket?” Brown kérte, hogy nézzen mélyen a szemébe, és mondja meg neki, hogy a jobb vagy bal oldali kupacba helyezze a lapokat.

Szóval elkezdtem kiosztani neki az utasításaimat: bal, bal, jobb, és így tovább, azzal a meggyőződéssel, hogy a véletlenszerű benyomásaim alapján választok. Amikor végeztünk, felmutatta nekem a két kupacot. Az egyikben a fekete, a másikban pedig a piros lapok sorakoztak. Teljesen le voltam döbbenve. Mégis hogy csinálta? Végül elárulta, hogy végig óvatosan irányította a döntéseimet. […] Amikor arra kért, hogy döntsem el a következő kártya helyét, a tekintetét alig észrevehetően jobbra vagy balra mozdította – én pedig rendre azt az irányt választottam, amerre mutatott.

Nem érdekes, hogy mennyire szeretünk abban a hitben élni, miszerint a döntéseink határozzák meg a sorsunkat? Pedig nemcsak a bűvészek, de a marketingszakértők és az értékesítők is hasonló trükköket alkalmaznak, hogy elhitessék velünk, saját döntéseket hozunk, holott ők ültették el a magot. Nagyjából úgy, mint az Eredet című filmben.

Ilyen tekintetben, az élet önmaga is lehet egy epifenomén jelenség. Kapcsolatot szeretnénk látni a döntéseink és az életünk alakulása között. Bár igaz, hogy a döntések nagyban befolyásolják milyen életutunk lehet, messze nem az egyedüli tényezők. A szerencse és a véletlen jóval nagyobb szerepet játszanak az életünkben, mint azt fel tudnánk fogni. De mivel ezek a tehetetlenség érzését keltik, elvetjük őket és inkább a nagy terv elengedhetetlen lépésének tekintjük, vagy hogy „nem erre vagyok hivatott”, vagy megköszönjük az univerzumnak az útmutatást. Lehet, hogy van kapcsolat, lehet, hogy van irányítás, csak még nem fedeztük fel.

Én ezért szeretek szkeptikus lenni, közel minden ilyen jelenséggel, hiszen a kapcsolat, amit különböző események és jelenségek között látunk, az esetek nagy többségében inkább kitaláció és illúzió, mint tényleges kapcsolat.

Ha tetszett ez a cikk, és több ilyet olvasnál, akkor látogass el az Egy író naplója hírlevelemre, ahol hetente teszek közzé hasonló tartalmakat.

Jegyzetek

Fotó: Tamara Gak, https://unsplash.com/photos/3VarlhRV_ns

Nyolcból hat esetben az így kapott válaszok: Skinner, B. F. „»Superstition« in the pigeon”. Journal of Experimental Psychology 38, sz. 2 (1948): 168–72. https://doi.org/10.1037/h0055873.

a kísérlet egyfajta babonát mutat be: Uo.

Skinner megközelítését mindig is vitathatónak tartották: Lásd: Rogers, Carl R. „Toward a science of the person”. Journal of Humanistic Psychology 3, sz. 2 (1963): 72–92. https://doi.org/10.1177/002216786300300208.

négy középiskolás diákot ültettek egyenként egy-egy távíró elé: Bruner, Alfred, és Samuel H. Revusky. „Collateral behavior in humans”. Journal of the Experimental Analysis of Behavior 4, sz. 4 (1961): 349–50. https://doi.org/10.1901/jeab.1961.4-349.

Tor Nørretranders „felhasználói illúziónak” nevezte a jelenséget: Lásd: Norretranders, Tor. The User Illusion: Cutting Consciousness Down to Size. London, Penguin Books, 1999.

Johann Hari újságíró elmeséli egy interjúját: Hari, Johann: Tönkretett figyelem. Budapest, Gabo, 2022, 131-132.