Tavaly nyáron, miután befejeztem az első könyvemet, elkezdtem esszéket írni, de szerettem volna ha van valaki, aki szakmailag ellenőrzi az írásaimat – elvégre még mindig mérnökként írok szociál- és kognitív pszichológiáról. Több e-mailt küldtem különböző egyetemi oktatóknak, de csak egy választ kaptam. A BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének tanszékvezető helyettese, Danka István érdeklődve válaszolt és azóta számos írásomhoz adott építő jellegű kritikákat, tisztázta a szakmai pontatlanságaimat és óvva intett (többször is), hogy ne legyek túl sarkalatos, mindig megmutatva az érveléseimhez tartozó ellenérveket is. Többek között ez a sok visszajelzés és (általam túl gyakran elkövetett) érvelési baki vitt arra, hogy megpróbáljam nagyobb látószögben szemlélni azokat a dolgokat, amikről írok – a világ ritkán olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Nem tudunk mindent két részre osztani, kategorizálni, vagy beskatulyázni. Az ilyen érvelési hibáink általában abból következnek, hogy nem vesszük figyelembe a következtetésünk levonására használt minta (adathalmaz) nagyságát.

Nehány e-mail váltásunk után megtudtam, hogy az akkori őszi félévben, István Kecskeméten fog tartani egy gazdasági filozófia című tárgyat. Megkérdeztem, nem bánná-e, ha beülnék az óráira, annak ellenére, hogy már nem vagyok hallgató. Mondta, hogy ez nem csak az általános filozófiáról fog szólni, hanem a gazdasági életben történő alkalmazásáról is, de szerinte így is találni fogok benne engem érdeklő dolgokat – belement, hogy én is a hallgatója legyek.

Az egyik előadásán a mintavételezési problémáról beszélt, amit a következő példával szemléltetett. Tegyük fel, hogy sétálsz az utcán és szembejön veled egy kínai lakos. Ahogy egymás felé sétáltok, egyértelmű, hogy ki kell kerülnötök egymást, de azt látod, hogy ő rendíthetetlenül közelít feléd, a pályáján egy picit sem korrigálva és végül neked kell kitérned. Ez nem probléma, végül is gyakran megesik az ilyesmi. Pár nappal később azonban ugyanez az eset játszódik le egy másik kínaival – megint neked kell kitérned. A következő nap ismét. Az elkövetkező két évben (mivel valamiért jobb dolgod nincs), elkezded számolni ezeket az eseteket. Számításaid szerint 1000 olyan kínaival találkoztál, aki nem tért ki előled. Ez, egy személyes tapasztalatokhoz viszonyított mintához képest elég nagy, így magabiztosan kijelented: a kínaiakra jellemző, hogy nincsenek tekintettel másokra, amikor szembejönnek velünk az utcán.

Ez valóban egy erős mintának mondható, egészen addig, amíg nem hasonlítjuk össze az összes elő kínai ember számával… ami 1,4 milliárd. Tehát a minta, ami alapján levontad a következtetésed (1000 fő), a teljes kínai népességnek mindössze 0,00007%-a. Viszonyításképp, ha egy Full HD kijelzőt nézel, amin 1920x1080 pixel van, akkor a minta, amit használtál másfél pixelre igaz. Felmerül a kérdés: honnan tudod, hogy az általad használt minta zajnak minősül-e vagy sem?

Többek között az ilyen kis minták alapján levont következtetések vezetnek a sztereotípiák kialakulásához. Hallottál már olyan óvónőt, aki azt mondta, hogy a Péter nevű gyerekek izgágák és túlbuzgók, mert az elmúlt három évben hat ilyen Péter nevű gyerek is volt a csoportjában? Ha odaállítanál elé egy Petikét, akire ezen jellemzők ellenkezője igaz, valószínűleg annyit mondana, hogy „a kivétel erősíti a szabályt.”

Vagy gondolj a horoszkópokra! Imádom a gondolatot, hogy a csillagok állása kategorikusan meghatározza a személyiségünket (remélem hallod az iróniát). Itt vagyok például én, skorpió horoszkóppal, aminek a jegyei egyáltalán nem illenek rám. Amikor ezt közlöm egy lelkes horoszkópimádóval, mindig ugyanazt mondják: „az aszcendens jobban meghatároz.” Az első gondolatomat már nem is hangoztatom („mi a tököm konkrétan az aszcendens?”), de kitalálod, hogy mit mondanak, amikor azt mondom, hogy rám például az sem igaz? „A kivétel erősíti a szabályt.” És abba már bele se menjünk, hogy a kivétel nem erősíti, hanem gyengíti a szabályt, ráadásul ez a közhely pusztán félrefordításból és az írók figyelmetlenségéből ered.

Ez egy olyan gondolkodási hibánk, amit előszeretettel követünk el újra és újra. Ez pedig nem véletlen. Az oktatási rendszerünk is például a szabályokra és a törvényekre épül. Általánosításokat keresünk, hiszen azok segítenek, hogy jobban megértsünk egy témát. Csakhogy ezek a szabályok könnyen egy fekete-fehér világot teremthetnek – ez vagy az, igen vagy nem. De igazából az életünk jelentős részét a szürke zónában töltjük. Egy átmenetben a fekete és a fehér között, ahol csak akkor tudunk egyértelmű következtetéseket levonni vagy általánosítani, ha pusztán egy konkrét nézőpontból szemléljük a dolgokat. Minél több irányból közelítünk meg valamit, annál könnyebben fog szétesni az általunk meghatározott törvény vagy általánosítás. Ha azt gondolnád, hogy ez alól a tudomány kivétel, tévedsz. Szubatomi szinten például már nem alkalmazhatók azok a fizikai törvények, amik a mindennapokban igen – új nézőpont, új tényezők, törékenyebb általánosítás.

Az ilyen általánosítás olyan hajlamunk, amire még az elérhetőségi heurisztika is rátesz egy lapáttal. A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman szavaival, az elérhetőségi heurisztika szerint „meg szeretnénk becsülni egy kategória méretét vagy egy esemény gyakoriságát, de ehelyett arról a – könnyedségről alkotott – benyomásunkról számolunk be, amellyel az egyes esetek eszünkbe jutnak.” Tehát minél könnyebben idézünk fel bizonyos eseményeket vagy azok gyakoriságát, annál valószínűbbnek tarjuk azokat. Az elérhetőségi heurisztikát számos aspektusában vizsgálták már, de most az általánosításra és az elhamarkodott következtetésekre vonatkozó szerepét szeretném taglalni.

Könnyen hozhatunk létre alaptalan általánosításokat, pusztán emlékezetből felidézett adatok alapján. Az elérhetőségi heurisztika alapján azonban olyan információknak fogunk nagyobb hangsúlyt tulajdonítani, amiket könnyebb felidézünk. Ha csak az emlékezetünket és tapasztalatunkat használjuk egy általánosság megfogalmazására (például, hogy a mai tizennyolc évesek fegyelmezetlenebbek, mint az ötven évvel ezelőtt élő tizennyolc évesek voltak), akkor álltó helyünkben szembemegyünk az indukció problémájával. Nem a feltételezés helyessége miatt – ugyanis, lehet, hogy valóban így van – hanem az érvelési logikánkból adódóan.

Az indukció problémája két kulcsfontosságú érvelési problémára hívja fel a figyelmünket:

1. Feltételezzük, hogy a jövő hasonlítani fog a múltra.

2. Hajlamosak vagyunk a korábbi megfigyeléseink (tapasztalataink) alapján következtetéseket levonni.

Most nem fogok részletesen belemenni ezekbe, de vegyük az előbbi példát! A mai tizennyolc évesekről alkotott ítéleted mintája, csak azokra a személyekre terjed ki, akikkel az életed során találkoztál. Tegyük fel, hogy ez nagyjából kétezer ilyenkorú fiatal. Ilyen globálisan kicsi minta alapján alaptalan következtetést levonni, hiszen számos faktort nem tudunk figyelembe venni, mint például a kulturális körülmények vagy a neveltetés.

Egy másik hiba a negativitásra való hajlamunk. Még azonos intenzitás esetén is a negatív dolgok (események, hírek) nagyobb hatással vannak ránk, mint a semlegesek vagy a pozitívak. Ezek alapján könnyebben alkotunk negatív véleményt, vagy általánosítást, hiszen ez ilyen megdöbbentő tények nagyobb válaszreakciót váltanak ki belőlünk. Nem véletlenül használnak olyan szavakat a kattintás vadász szalagcímekben (clickbait), mint „gyűlöl”, „eltöröl”, „lecsap”, „elpusztít”. Egy a Twitterhez kapcsolódó New York-i Egyetem nagyszabású tanulmánya megállapította, hogy minden egyes erkölcsi felháborodást kifejező szóval, amelyet hozzáadsz egy tweethez, a retweetelési arány átlagosan 20 százalékkal nő. Ezt az arányt leginkább a „támadás”, a „rossz” és a „hibáztatás” szavak növelték. A Pew Research Center tanulmánya szerint, ha a Facebook-bejegyzéseidet „felháborodott egyet nem értéssel” töltöd meg, megduplázod a kedveléseidet és megosztásaidat. Látod, amit én? A negativitásra hajlunk.

Most pedig vitába szállok saját magammal. Én mindezt nem pont a tapasztalataim és emlékeim alapján vontam le? De bizony. Akkor ez azt jelenti, hogy én mentesülök ezek alól az érvelési hibák alól? Egyáltalán nem. Biztos vagyok benne, hogy én is több érvelési és következtetési hibát követtem már el, amit egy szemfülesebb olvasó kiszúrhatott. A kritikus gondolkodás fontossága azonban számomra nem a végeredményében rejlik, hanem a folyamatában. Olyan ez, mint egy idegesítő okostojás (köhöm, Okoska, köhöm), aki folyton olyan kérdéseket tesz fel, amikkel tudjuk, hogy foglalkoznunk kellene, de megingatják a bizonyosságunkat: milyen forrásokból dolgozol? Mekkora adathalmaz alapján vontad le a következtetésed? A tanulmány megfelelő módszertant használt? Nem találtál eddig ellenérvet? Ez gyanús – azonnal keress érveket az állításaid megcáfolására! Ha valami túl egyértelmű, az mindig gyanús.

Lehet, hogy nem jutunk el egy egyértelmű válaszhoz, de maga a folyamat, amin végigmegyünk, hogy mindent megtegyünk egy átgondoltabb válasz vagy következtetés reményében, már önmagában dicséretre méltó, hiszen elvetettük a népszerű, hangos mindentudó szerepét, és helyette a belső okoskodó gyermeki énünkre hallgattunk, aki – annak ellenére, hogy a világból ki tudna kergetni minket a hülye kérdéseivel – végül is csak jót szeretne: hogy egy átgondoltabb életet éljünk.

Ha tetszett ez a cikk, és több ilyet olvasnál, akkor látogass el az Egy író naplója hírlevelemre, ahol hetente teszek közzé hasonló tartalmakat.

Jegyzetek

Fotó: https://unsplash.com/@little_plant

a kivétel nem erősíti, hanem gyengíti a szabályt: „A kivétel erősíti a szabályt: ez a mondat tudatlanságból fakad, bár a jó íróknál gyakori. Az eredeti szó ugyanis preuves volt, ami nem bizonyítást, hanem próbát jelentett.” Ebben az értelemben a kifejezés nem azt jelenti, hogy a kivétel erősíti a szabályt, hanem, hogy teszteli azt, és ezáltal bizonyítja annak értékét. Kevés bizonyíték van arra, hogy a kifejezést ebben a második értelemben használták volna. Lásd: Weeks, Albert Loren, ed., The Style Book of The Detroit News, 55.; Arika Okrent: „How Does an Exception Prove a Rule?”, Mental Floss, 2013. szeptember 16.

Szubatomi szinten például már nem alkalmazhatók azok a fizikai törvények: Dennis Overbye: „A Tiny Particle’s Wobble Could Upend the Known Laws of Physics”. The New York Times, 2021. április 7.

A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Daniel Kahneman szavaival: Daniel Kahneman: Gyors ​és lassú gondolkodás, Budapest, HVG Könyvek, 2013, 152.

Az elérhetőségi heurisztikát […] az általánosításra és az elhamarkodott következtetésekre vonatkozó szerepe: Rothbart, Myron, Solomon Fulero, Christine Jensen, John Howard, és Pamela Birrell. „From individual to group impressions: Availability heuristics in stereotype formation”. Journal of Experimental Social Psychology 14, sz. 3 (1978. május 1.): 237–55. https://doi.org/10.1016/0022-1031(78)90013-6.

Egy a Twitterhez kapcsolódó New York-i Egyetem nagyszabású tanulmánya megállapította:Brady, William J., Julian A. Wills, John T. Jost, Joshua A. Tucker, és Jay J. Van Bavel. „Emotion shapes the diffusion of moralized content in social networks”. Proceedings of the National Academy of Sciences 114, sz. 28 (2017. július 11.): 7313–18. https://doi.org/10.1073/pnas.1618923114.

A Pew Research Center tanulmánya szerint: „Partisan Conflict and Congressional Outreach”, Pew Research Center, 2017. február 23.

Pár hónapja szerettem volna írni egy esszét, amelyben összefoglaltam volna az összes általam elolvasott könyvből levont tanulságot. Viszonylag sokáig gondolkoztam rajta, hogyan lehetne tömören összefoglalni, és meglepetésemre nem írás közben fogalmazódott meg bennem, hanem egy beszélgetés alatt. Egy mondat elég volt, hogy a számomra legfontosabb tanulságot lefedje: a receptek a bolondok mentsvára.

Ez persze kifejezetten az önsegítő és „hogyan csináld” könyvekre vonatkoznak leginkább, de az általános ismeretterjesztő könyvek is gyakran igyekeznek azonnal alkalmazható tippeket és lépésről lépésre útmutatókat elénk tárni, amik a kívánt eredmény felé terelnek minket: hogyan légy jó vezető? Hogyan szerezz barátokat? Hogyan befolyásold az embereket? Hogyan adj el többet? Hogyan fogyj le gyorsan? Hogyan építs gyorsan izmot? Hogyan küzdj meg a stresszel? Hogyan győzd le a depressziót és lehangoltságot? Vagy úgy általánosságban: hogyan légy boldog?

Többek között bemutatom, hogy miért téved az összes ilyen könyv és miért maradunk le, amiért az elképzelt életbeli változásunk csak illúzió marad.

Amikor elhatároztam, hogy ezt érthetően megfogalmazom és megírom, pont elkezdtem olvasni Seneca A gondviselésről című könyvét, és szinte már felbosszantott, hogy mennyi mindenről írt… mert ebben a témában is mindenkit megelőzött.

Ameddig összevissza bolyongunk, […] addig a röpke élet tévedések közepette foszlik szét, még ha éjjel-nappal valami értelmes lelkiállapotért fáradozunk is. Döntsük el tehát, hogyan és merre igyekszünk […] mert bizony nem ugyanaz a helyzet ebben az esetben, mint a többi utazásnál. […] a jól kitaposott és sűrűn járt út csap be a legjobban. Tehát semmire sem kell jobban ügyelnünk, mint hogy ne kövessük birkák módjára az előttünk menők nyáját, nehogy oda jussunk ahová mennek, s nem oda, ahová nekünk kell.

(Kiemelések tőlem.)

Vagy ahogy Csíkszentmihályi Mihály írta a nagy sikerű Flow könyvében:

A boldogság keresésében a részleges megoldások nem működnek. Bármilyen jó szándékúak is, a könyvek nem adhatnak recepteket arra, hogyan legyünk boldogok. […] Ez a könyv ahelyett, hogy felsorolná, mit szabad és mit nem szabad, inkább egy utazás kíván lenni az elme birodalmaiban. […] Némi intellektuális erőfeszítés, a saját tapasztalataidról való elmélkedés és alapos gondolkodás nélkül nem sokat nyerhetsz az alábbiakból.

A könyvesboltok tele vannak sikeres emberek önéletrajzaival, és hasonló „hogyan csináld” útmutatókkal, amikben pontosan megjelölik azokat az elengedhetetlen és döntő lépéseket, faktorokat, amik a sikerhez vezettek. De két dolgot szinte mindig kifelejtenek: a véletlent és a szerencsét. Ezt néhányan úgy próbálják kikerülni, hogy a számomra kedvenccé vált „megfelelő helyen és megfelelő időben” tényezőket emelik ki, amik homályosabbak már nem is lehetnének: hogyan határozod meg a megfelelő helyet és időt? Segítek: sehogy. Ez a játszma már a születésünk előtt kezdődik, hiszen nincs beleszólásunk abba, hol születünk, így a kezdetleges lehetőségeink korlátozottak. Egy vietnámi lakos például nem tudja ugyanazokat az eszközöket kihasználni, amiket egy amerikai és valószínűleg ez fordítva is igaz.

Amit hangsúlyozni szeretnék itt, az az, hogy az egyértelműnek tűnő és egyszerű megoldások vagy válaszok lehetnek a legfélrevezetőbbek. Szinte minden, ami intelligensnek hangzik egy könyvben, egy beszélgetésben vagy különösképpen a médiában, számomra a gyanút vonja maga után. A tiszta és egyértelmű vezérfonal csak úgy tűnhet logikusnak, hogy bizonyos részleteket kihagynak belőle.

Igaz, hogy nem szeretek a bináris torzítás áldozatául esni (más néven fekete-fehér gondolkodás vagy kettős gondolkodás, amely az összetett kérdéseket két ellentétes választási lehetőségre egyszerűsíti, gyakran figyelmen kívül hagyva a köztük lévő árnyalatokat és nehezen észrevehető összefüggéseket. Értsd: vagy ez vagy az – nincs átmenet), de mégis úgy érzem, hogy a túlzott egyszerűsítés kérdésében ezt nem tudom elengedni. Vannak, akik azt hiszik, hogy léteznek világos, egyértelmű válaszok az összetett kérdésekre (siker receptje, globális klímaváltozás megoldása, stb), és akik úgy vélik, hogy lehetetlen valamire tökéletes vagy teljesen objektív választ adni olyan leegyszerűsítés nélkül, ami nem járna valamilyen súlyos torzítással. Én, személy szerint az utóbbi csoportba sorolom magam.

Vagy ahogy az esszéíró és statisztikus, Nassim Nicholas Taleb lényegre törően megfogalmazta: „A leegyszerűsítés az, ami igazán veszélyes.”

Ez az érvelésem igazából négy gondolkodási és érvelési hiba köré épül: megerősítési torzítás, túlélőhatás, hozzárendelési hiba és utólagos elfogultság.

A megerősítési torzítás azt a hajlamunkat foglalja magába, miszerint olyan adatokat és példákat keresünk, amik egybevágnak az aktuális meggyőződéseinkkel. Képzeld el, hogy be szeretnél bizonyítani valamit, amiben szentül hiszel! Például, hogy a sikeres életet kizárólag kemény és kitartó munkával lehet elérni. Elkezded tanulmányozni az igazán sikeres emberek munkáit miközben egy olyan „szűrőt” használsz, ami a „kitartó és kemény munkát” keresi. Elégedetten gyűjtöd össze a példákat, amik szép narratívát alkotnak, igazolva a kezdetleges állításodat. De! Észre sem vetted azokat a tényezőket, amik a (valóban elengedhetetlen) kitartó és kemény munka mellett ugyanúgy szükségesek egy sikeres élethez: például, hogy a siker definíciója nem mindenkinek ugyanaz, mint neked; a kulturális közeg, amiben nevelkedünk; a képesség, hogy a hosszútávú célokra koncentráljunk a rövidtávúakkal szemben; a mentális tűrőképesség vagy érzelmi reziliencia. A saját magunknak definiált siker elérése képtelen megegyezni a mások által definiált sikerrel.

A tudományfilozófusok úgy tesztelik az elméleteiket, hogy megcáfolják azokat. A megerősítési torzítás éppen az ellenkezőt teszi: eltünteti az ellentmondásokat. A legegyszerűbben ezt talán a brit író és filozófus, Aldous Huxley (1894-1963) fogalmazta meg: „A tények nem szűnnek meg attól, hogy figyelmen kívül hagyják őket.”

A túlélőhatás azt jelenti, hogy kizárólag a sikeres minták alapján vonunk le következtetéseket, a kudarcokat figyelmen kívül hagyva. Tegyük fel, hogy szeretnél író lenni. Sorakoznak a polcodon a világhírű írók bestsellerei és mivel látod a potenciális eredményt magad előtt, nem tűnik lehetetlennek, hogy te is elérd ugyanezt. Amit kifelejtesz, az a sikeres könyvek mögött húzódó elfeledett kéziratok tárháza – mindenki, akinek nem sikerült.

A hétköznapi életben a siker és a győzelem elérhetőbbnek tűnik, de ez csak illúzió. Azért tekintjük valószínűbbnek a sikert, mert akik elbuknak, azok nem tűnnek fel. Vagy ahogy a svájci regényíró, Rolf Dobelli írja:

Minden népszerű szerző mögött száz másik író áll, akiknek a könyvei soha nem fognak elkelni. Mögöttük további száz olyan, aki nem talált kiadót. Mögöttük még száz olyan, akiknek a befejezetlen kéziratai a fiókokban porosodnak. És mindannyiuk mögött száz olyan ember áll, aki arról álmodik, hogy - egy napon - könyvet ír.

Mondhatjuk úgy is, hogy a túlélőhatás szerint a legjobb teljesítményt nyújtó lesz a leglátványosabb… hiszen a vesztesek nem jelennek meg.

A hozzárendelési hiba szerint a sikert az egyének szerepének vagy különleges képességeiknek tulajdonítjuk, alábecsülve a körülmények és a véletlen szerepét.

Egy találó példa ennek a szemléltetésére az indiai Tata Csoport (Tata Group) – egy nemzetközi cégcsoport, amelynek érdekeltségei vannak az acélgyártásban, az autóiparban, az információtechnológiában, a kommunikációban, az erőműiparban, a teaiparban és a szállodaiparban – jelenlegi elnökének a története. A Munka: Amit egész nap csinálunk című dokumentumsorozatban az egykori amerikai elnök, Barack Obama különböző osztályban dolgozókat szólít meg és betekintést ad az eltérő beosztású dolgozók és vezetők életébe. Amikor a Tata Csoport elnökével, Natarajan Chandrasekarannal beszélget, ez a társalgás zajlik le közöttük:

– Úgy tudom, ön az édesapja farmján nőtt fel – kezdi Obama.

– Így igaz. Nem élveztem.

– Értem.

– Úgyhogy informatikát tanultam. Gyakornokként kezdtem a Tatánál. Aztán programozói állást ajánlottak.

– Tehát felmászott a ranglétrán, programozó volt, aztán…

– Szenior programozó. Aztán tervező lettem, majd projektvezető.

– Foglalkoztatja néha, hogy mennyire múlt magán a siker? Mennyit tulajdonít belőle a sorsnak? Mennyit tulajdonít belőle annak, hogy „én sokkal jobb vagyok mindenkinél”?

– Nincs olyan, hogy „sokkal jobb mindenkinél”.

– Ez tetszik. Mert amikor igazán sikeres emberekkel találkozom, akik azt hiszik, azért sikeresek, mert sokkal jobbak mindenkinél… általában nem bízom bennük.

– Szerintem a lehetőségeken múlik a siker. Sok ragyogó elme van, aki nem kap lehetőséget. 

Szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel a saját tapasztalataira is reflektál, hiszen az epizód elején röviden kifejti, a hozzáférhetőség fontosságát a lehetőségeinkben: „mivel vidéken nőttem fel, tudom, milyen nehéz jobb munkát találni, jobb fizetést kapni. A hozzáférés hiánya a lehetőségek hiányához vezetett.”

Végül, az utólagos elfogultság: visszatekintve sokkal könnyebben tudunk magyarázatot adni a bizonytalan eseményekre és azok logikusságára vagy valószínűségére.

Baruch Fischhoff volt az, aki először szembesült a „mindig is tudtam” effektussal. Fischhoff egy felmérést készített, Richard Nixon elnök 1972-es kínai utazásának lehetséges következményeiről. Olyan kérdéseket tett fel, mint hogy „Találkozni fog-e Mao Ce-tung Nixonnal?”, „Diplomáciai elismerésben részesíti-e az egy Egyesült Államok Kínát”, és hasonlók. A résztvevőknek meg kellett becsülniük ezen események valószínűségét.

Miután Nixon visszatért az Egyesült Államokba, ugyanezeket a kérdéseket tették fel a résztvevőknek, de most azt kérték tőlük, hogy idézzék fel, mennyire tartották ezeket az eseményeket valószínűnek, azok bekövetkezése előtt. A számos esemény közül ugyanis volt, ami bekövetkezett és volt, ami nem. Ugyanúgy tévedett mindenki. Ha egy esemény bekövetkezett, túlértékelték a korábbi valószínűséget, mondván „Tudtam, hogy be fog következni.” Ha pedig az esemény nem következett be, alulértékelték a kezdeti valószínűséget: „Tudtam, hogy nem fog bekövetkezni.”

Az utólagos elfogultás tanulsága lényegében ez: visszatekintve minden sokkal egyértelműbbnek és tisztábbnak tűnik, mint az események bekövetkezésekor, a jelenben. Ezt a történelem tanulmányozásánál felettébb érdemes észben tartani. Charles C. Mann újságíró ezt szerintem pontosan összefoglalta: 

A jelenben élőknek mindig könnyű felsőbbrendűnek érezniük magukat azokkal szemben, akik a múltban éltek.

Ha tetszett ez a cikk, és több ilyet olvasnál, akkor látogass el az Egy író naplója hírlevelemre, ahol hetente teszek közzé hasonló tartalmakat.

Jegyzetek

Fotó: Lysander Yuen, https://unsplash.com/@lysanderyuen

Ameddig összevissza bolyongunk: Seneca: A gondviselésről és más írások, Budapest, Trubadúr, 2022, 7-8.

A boldogság keresésében a részleges megoldások nem működnek: Csíkszentmihályi Mihály: Flow ​– Az áramlat: A tökéletes élmény pszichológiája, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2021.

A leegyszerűsítés az, ami igazán veszélyes: Nassim Nicholas Taleb: Fooled by Randomness: The Hidden Role of Chance in Life and in the Markets (Bolondok szerencséje: A véletlen rejtett szerepe az életben és a kereskedésben), London, Penguin Books, 2007, xlvi.

Minden népszerű szerző mögött száz másik író áll: Rolf Dobelli: The Art of Thinking Clearly, New York, HarperCollins, 2013, 1-3.

Amikor a Tata Csoport elnökével, Natarajan Chandrasekarannal beszélget: Lásd: Caroline Suh (rendező), (2023), Munka: Amit egész nap csinálunk, [Dokumentumsorozat], Netflix Originals. Epizód 4: 37:00-38:00.

mivel vidéken nőttem fel, tudom, milyen nehéz jobb munkát találni: Uo. 22:50-23:03.

Baruch Fischhoff volt az, aki először szembesült a „mindig is tudtam” effektussal: Fischhoff, Baruch: „An Early History of Hindsight Research”, Social Cognition 25, 2007/1, 10-13.

Fischhoff egy felmérést készített, Richard Nixon elnök 1972-es kínai utazásának lehetséges következményeiről: Fischhoff, Baruch – Beyth, Ruth: „»I Knew It Would Happen«: Remembered Probabilities of Once-Future Things”, Organizational Behaviour and Human Performance 13, 1975/1, 1-16.

A jelenben élőknek mindig könnyű felsőbbrendűnek érezniük: Charles C Mann: 1491: New Revelations of the Americas Before Columbus (1491: Új felfedezések a Kolumbusz előtti Amerikáról), New York, Vintage, 2006, 16.

Az egyik délután éppen elmélyült kutatómunkát végeztem és azt a hibát követtem el, hogy nem némítottam le a telefonomat. Megcsörrent – a nővérem hívott. Felvettem, és mondtam neki, hogy épp kutatómunkát csinálok.

– Miről? – kérdezte.

– Az epifenomén jelenségéről. Lényegében az ok-okozat illúziója.

– Mint például?

– Mondjuk, képzeld el, hogy anno egy ősember megvakarta a hátsóját és utána látott egy villámlást. Ezután pedig folyton a hátsóját vakarta, hogy megint villámot lásson.

– Szóval… mint a babona?

A nővérem rátapintott a lényegre. A babona tökéletesen szemlélteti, hogyan hozunk létre események közötti kapcsolatokat, annak ellenére, hogy valójában ilyen kapcsolatok nem léteznek. Hányszor szoktál lekopogni valamit egy fából készült tárgyon, hogy egy említett esemény ne következzen be? Másik útvonalat keresel, ha egy fekete macska balról jobbra átszalad előtted az úton? Nem mered kinyitni az esernyőt, ha bent vagy a házban? Én sem mentesülök a babonás viselkedés alól, annak ellenére, hogy tisztában vagyok, semmi köze nincs a végkimenetelhez.

Hogy jobban megértsük, miért és hogyan alakulnak ki ezek a babonás viselkedések, vetnünk kell egy pillantást B. F. Skinner munkásságára. Skinner a legismertebb pszichológusok közé tartozik – őt tartják a radikális behaviorizmus atyjának. Ha neveltél már háziállatot, vagy megtanítottad a kutyádnak, hogy visszahozza a labdát, akkor a Skinner által meghatározott elvek szerint cselekedtél: jutalommal vagy büntetéssel kondicionáltál (tanítottál).

Skinner radikális behaviorizmusa szerint bármely adott helyzetben a viselkedésedet valószínűleg következmények követik, mint például a dicséret, pénzhez jutás vagy a sikerélmény, amit egy probléma megoldása jelent. Ezeket a következményeket pozitív megerősítéseknek (reinforcers) hívják. Más következmények, mint például, hogy megsérülsz vagy elszégyelled magad hasonló szituációkban negatív megerősítésként (punishers) működnek. A neveikből adódóan, az egyik a viselkedésminta ismétlését ösztönzi, a másik pedig annak elhagyását.

Ezek alapján Skinner úgy vélte, hogy azért viselkedünk babonásan, mert feltételezzük, hogy van valamilyen kapcsolat a babonás viselkedés és a megerősítő következmény között, annak ellenére, hogy ilyen kapcsolat nincs. Ez a kapcsolat azért létezik, mert a viselkedés (például azt, hogy megfújod a dobókockát a dobás előtt) véletlenül egyszer, kétszer vagy többször megerősítésre talált (jó dobásod lett). Skinner ezt nem-összefüggő megerősítésnek nevezte, olyan jutalomnak, amely nem függ semmilyen konkrét viselkedéstől. Azt hiszed, hogy a viselkedés és a jutalom között oksági kapcsolat van, holott ilyen kapcsolat nem létezik.

Mivel Skinner állatkísérleteket végzett, hű maradt magához és bebizonyította, hogy ez a viselkedés az állatokra is igaz: babonás galambokat nevelt.

A kísérlet úgy nézett ki, hogy a galambokat egy Skinner dobozba helyezte – ez egy pedállal és ételadagolóval ellátott doboz. Ha az állat a pedálra lép, ételt kap, így idővel megtanulja a pedál funkcióját és kihasználja. De ebben a kísérletben ahelyett, hogy közvetlen kapcsolat lett volna a pedál és az ételadagolás között, Skinner úgy döntött, hogy az étel automatikusan 15 másodpercenként fog érkezni, attól függetlenül, hogy a galambok mit csinálnak. Így összegzi a kísérletet:

Nyolcból hat esetben az így kapott válaszok olyan világosan meghatározottak voltak, hogy két megfigyelő tökéletesen meg tudott egyezni az esetek számolásában. Az egyik madarat arra kondicionálták, hogy az óramutató járásával ellentétes irányban forduljon a ketrec körül, két vagy három fordulatot megtéve az újbóli etetések között. Egy másik, ismételten a ketrec egyik felső sarkába nyomta a fejét. Egy harmadik olyan válaszreakciót fejlesztett ki, mintha a fejét egy láthatatlan rúd alá helyezné és többször felemelné. Két madár a fej és a test ingamozgását fejlesztette ki, amelyben a fejet előre nyújtotta, és jobbról balra lendült, éles mozdulattal, amelyet egy kissé lassabb visszatérés követett. A test általában követte a mozgást, és néhány lépést tehetett, amikor az nagymértékű volt. Egy másik madarat arra kondicionáltak, hogy a padló felé irányuló, de azt nem érintő, hiányos csipkedő vagy ecsetelő mozdulatokat végezzen.

A galambok viselkedésének semmilyen köze nem volt ahhoz, hogy kapnak-e ételt vagy sem, ők mégis kapcsolatot véltek felfedezni a kettő között. Az egyik galamb például, az étel adagolásának megszüntetését követően még 10 000-szer megismételte a babonás mozdulatsort, hogy ismét ételhez jusson. Szóval, amíg ősember barátaink esőtáncot fejlesztettek ki, addig a galambok kajatánc rituálét alkottak.

Tehát, ahogy Skinner összefoglalta, a kísérlet „egyfajta babonát mutat be. A madár úgy viselkedik, mintha a viselkedése és a táplálék bemutatása között oksági kapcsolat állna fenn, holott ilyen kapcsolat nincs.”

Skinner megközelítését mindig is vitathatónak tartották (nem véletlenül hívják radikális behaviorizmusnak), mivel számos tényezőt képtelenek vagyunk mérni vagy oksági kapcsolatként értelmezni: célok, szándékok, értékek, választási lehetőségek, énképek, másokról alkotott elképzelések, a személyes képzetek, amelyekkel a világunkat építjük. Ezek mind olyan belső tényezők, amik egy külső megfigyelő számára rejtve maradnak vagy ha felfedezhetőek, könnyek többértelművé válhatnak.

Még mielőtt vitába szállnánk a sokkal szembetűnőbb problémával (hogy miért lenne igaz az emberi viselkedésre az, ami az állatokra igaz), had mutassak be egy egyszerű kísérletet, amit gimnazistákkal végeztek: négy középiskolás diákot ültettek egyenként egy-egy távíró elé. Azt mondták nekik, hogy minden egyes alkalommal, amikor megnyomják a megfelelő billentyűt – ami a 3-as volt –, megszólal egy csengő, felvillan egy piros lámpa, és egy ötcentest kapnak. Azonban a 3-as gomb csak 10 másodperces késleltetési idő után hozta meg a kívánt megerősítést. Tehát amikor a tanulók megnyomták a 3-as gombot, elindult a tízmásodperces visszaszámláló, de ez idő alatt több gombot is megnyomtak, majd megkapták jutalmat.

Az eredmények minden tanuló esetében azonosak voltak. Egy idő után mindannyian kialakították a billentyűre adott válaszok mintáját (például 1, 2, 4, 3, 1, 2, 4, 3), amelyet minden megerősítés között újra és újra megismételtek. A 3-as gomb megnyomása volt az egyetlen megerősített viselkedés; a sorozat többi megnyomása teljesen babonás volt. Nemcsak babonásan viselkedtek, hanem minden tanuló úgy gondolta, hogy a többi billentyű lenyomása szükséges volt ahhoz, hogy megkapják a jutalmat. Nem voltak tudatában babonás viselkedésüknek.

Érdemes megjegyezni, hogy ez egy meglehetősen kismintás kísérlet volt (összesen 4 diákkal), de szerintem nem kell bebizonyítanunk önmagunknak, hogy milyen babonásan tudunk viselkedni.

Ha továbbgondoljuk ezeket a kísérleteket, akkor felfedezhetünk valamit: nem úgy lettünk tervezve, hogy az eseményeket egymástól függetlennek tekintsük. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy A nincs hatással B-re. Ha nem találunk valahol kapcsolatot, akkor alkotunk egyet. Lehet, hogy az univerzumra fogjuk, vagy a sorsra, vagy az eddig befektetett munka eredményének tekintjük – de lehet (sőt, sokkal valószínűbb), hogy a kapcsolat, pusztán a véletlen szüleménye.

Ez persze teljesen szembemegy a determinizmust követők nézeteivel. E szerint minden jelenség korábbi történések által meghatározott. Az egyik ismerősöm – bár gyanítom nem volt tudatában – négy szóban meghatározta a determinisztikus nézetet: „Nem hiszek a véletlenben.”

Engem azonban pont a véletlen rejtelme vezetett el oda, hogy ilyen szép kifejezésekkel találkozzak, mint radikális behaviorizmus, determinizmus, és ahonnan indultunk: epifenomén. A filozófusok már David Hume (1711-1776) óta foglalkoznak az epifenomén koncepciójával, más néven az ok-okozat illúziójával.

Sokszínű példákat találtam a jelenség szemléltetésére, de ami a leginkább megfogott, az a szabad akarat kérdése volt. A népszerű tudományos szerző Tor Nørretranders „felhasználói illúziónak” nevezte a jelenséget, miszerint az agyunk tudattalan része már meghozza a döntést, mire az eljut az agyunk tudatos részéig. Az ő értelmezésében mi, emberek csak a tudatos irányítás illúziójával rendelkezünk, hiszen a cselekvéseinket az agyunk tudattalan része irányítja, a tudatos elmét így pedig egy „megfigyelő” szerepbe szorítja. Mintha a tudatos elménk a tudattalan elme által sugárzott TV csatornát nézhetné, anélkül, hogy elérné a távirányítót.

Vagy vegyük például a bűvészeket! Johann Hari újságíró elmeséli egy interjúját, amit James Brown bűvésszel végzett. Brown fogott egy pakli összekevert kártyát és felemelte úgy, hogy Hari a lapok hátoldalát látta. Brown arra kérte Harit, hogy ossza két részre a paklit – feketékre és pirosakra – anélkül, hogy megnézné a lapok színeit. „Ez nyilvánvalóan lehetetlen feladat volt. Mégis hogyan válogassam szét a lapokat, ha egyszer nem nézhetem meg őket?” Brown kérte, hogy nézzen mélyen a szemébe, és mondja meg neki, hogy a jobb vagy bal oldali kupacba helyezze a lapokat.

Szóval elkezdtem kiosztani neki az utasításaimat: bal, bal, jobb, és így tovább, azzal a meggyőződéssel, hogy a véletlenszerű benyomásaim alapján választok. Amikor végeztünk, felmutatta nekem a két kupacot. Az egyikben a fekete, a másikban pedig a piros lapok sorakoztak. Teljesen le voltam döbbenve. Mégis hogy csinálta? Végül elárulta, hogy végig óvatosan irányította a döntéseimet. […] Amikor arra kért, hogy döntsem el a következő kártya helyét, a tekintetét alig észrevehetően jobbra vagy balra mozdította – én pedig rendre azt az irányt választottam, amerre mutatott.

Nem érdekes, hogy mennyire szeretünk abban a hitben élni, miszerint a döntéseink határozzák meg a sorsunkat? Pedig nemcsak a bűvészek, de a marketingszakértők és az értékesítők is hasonló trükköket alkalmaznak, hogy elhitessék velünk, saját döntéseket hozunk, holott ők ültették el a magot. Nagyjából úgy, mint az Eredet című filmben.

Ilyen tekintetben, az élet önmaga is lehet egy epifenomén jelenség. Kapcsolatot szeretnénk látni a döntéseink és az életünk alakulása között. Bár igaz, hogy a döntések nagyban befolyásolják milyen életutunk lehet, messze nem az egyedüli tényezők. A szerencse és a véletlen jóval nagyobb szerepet játszanak az életünkben, mint azt fel tudnánk fogni. De mivel ezek a tehetetlenség érzését keltik, elvetjük őket és inkább a nagy terv elengedhetetlen lépésének tekintjük, vagy hogy „nem erre vagyok hivatott”, vagy megköszönjük az univerzumnak az útmutatást. Lehet, hogy van kapcsolat, lehet, hogy van irányítás, csak még nem fedeztük fel.

Én ezért szeretek szkeptikus lenni, közel minden ilyen jelenséggel, hiszen a kapcsolat, amit különböző események és jelenségek között látunk, az esetek nagy többségében inkább kitaláció és illúzió, mint tényleges kapcsolat.

Ha tetszett ez a cikk, és több ilyet olvasnál, akkor látogass el az Egy író naplója hírlevelemre, ahol hetente teszek közzé hasonló tartalmakat.

Jegyzetek

Fotó: Tamara Gak, https://unsplash.com/photos/3VarlhRV_ns

Nyolcból hat esetben az így kapott válaszok: Skinner, B. F. „»Superstition« in the pigeon”. Journal of Experimental Psychology 38, sz. 2 (1948): 168–72. https://doi.org/10.1037/h0055873.

a kísérlet egyfajta babonát mutat be: Uo.

Skinner megközelítését mindig is vitathatónak tartották: Lásd: Rogers, Carl R. „Toward a science of the person”. Journal of Humanistic Psychology 3, sz. 2 (1963): 72–92. https://doi.org/10.1177/002216786300300208.

négy középiskolás diákot ültettek egyenként egy-egy távíró elé: Bruner, Alfred, és Samuel H. Revusky. „Collateral behavior in humans”. Journal of the Experimental Analysis of Behavior 4, sz. 4 (1961): 349–50. https://doi.org/10.1901/jeab.1961.4-349.

Tor Nørretranders „felhasználói illúziónak” nevezte a jelenséget: Lásd: Norretranders, Tor. The User Illusion: Cutting Consciousness Down to Size. London, Penguin Books, 1999.

Johann Hari újságíró elmeséli egy interjúját: Hari, Johann: Tönkretett figyelem. Budapest, Gabo, 2022, 131-132.

Fotó: Aaron Burden

„Az értelmiségi egész egyszerűen egy olyan ember, aki ceruzát tart a kezében, amikor könyvet olvas.”

– George Steiner, filozófus, irodalomkritikus (1929-2020)

Az Egyesült Államok alapító atyja, Benjamin Franklin (1706-1790) az önéletrajzában említést tesz a politikus nagybátyjáról, akinek egy antikvárius talált rá a vitairataira. „Úgy lehet, még nagybátyám hagyta itt, több mint ötven éve […] – írja Franklin. – A lapszéleken sok jegyzete olvasható.”

Kétféle olvasó van: aki teleírja jegyzetekkel a könyveit, és aki azt mondja, hogy „könyvbe írni szentségtörés!!!”. Bátorítalak, hogy te is légy szentségtörő.

Láttál már nyomtatott, szerkesztett kéziratot? A hagyományos kéziratokat úgy nyomtatják ki, hogy széles margót hagynak a lap szélén. Ez a hely a megjegyzéseknek és a megfigyeléseknek szolgál.

Ha elég figyelmes vagy, akkor észrevehetted, hogy a Microsoft Wordben hozzáadott megjegyzések ugyanígy helyezkednek el. 

„Könyveim elkészítésekor – írta Edgar Allan Poe 1844-ben – mindig is ügyeltem, hogy bőséges margóm legyen; nem annyira a dolog önmagában való szeretete miatt, bármennyire is kellemes, mint inkább azért, mert így könnyebben beírhatom a javasolt gondolatokat, egyetértéseket és véleménykülönbségeket, vagy általában a rövid kritikai megjegyzéseket.”

Ennek a margóra való jegyzetelésnek igazából sokkal régebbi múltja van, mint gondolnánk. Egészen a könyvnyomtatás előtti időkig nyúlik vissza. Ennek a technikának a neve marginalia vagy szép magyarosan (bár egy online fordítón kívül sehol nem találtam ezt a kifejezést) margólia.

„Európában a könyvnyomtatás feltalálása előtt a könyveket kézzel másolták, eredetileg pergamenre, majd később papírra. A papír drága volt, a pergamen pedig sokkal drágább. Egyetlen könyv annyiba került, mint egy ház. A könyvek ezért hosszú távú befektetések voltak, amelyektől azt várták, hogy a következő nemzedékekre öröklődnek. Az olvasók általában jegyzeteket írtak a margókra, hogy a későbbi olvasók jobban megértsék a könyvet. Lucretius De rerum natura (A dolgok természetéről) című művének a tudósok rendelkezésére álló 52 kéziratos példánya közül három kivételével mindegyik tartalmaz margójegyzeteket [vagy széljegyzeteket]” – közli velünk az örökké megbízható Wikipédia.

Mint megtudtuk, már az 1500-as évek előtt is szentségtörők voltak az emberek. Mindenki telefirkálta a méregdrága könyveket.

„Egy könyv addig nem a tiéd, amíg nem írtál bele.”

– Austin Kleon, író

Írtam arról, hogy az olvasással hogyan helyezzük magunkat vissza az iskolapadba, hogy valami újat tanuljunk. De ez nem azt jelenti, hogy a szerzők minden gondolatával egyet kell értenünk. Saját példámból kiindulva, van hogy egy jó poént vagy egy ütős mondatot aláhúzok és az oldal szélére írom, hogy „Ez kurva jó!”, de a margó tökéletes hely, hogy vitába szálljunk a szerzővel. Ezért van több könyvemben is olyan megjegyzés, mint hogy „ezzel ellent mondasz a 98. oldalon lévő kijelentésednek” vagy „ez mind szép és jó, de egyszerűen nem értek veled egyet” vagy csak szimplán „mi a fasz?”. Elég egy pillantást vetni Francis Ford Coppola jegyzeteire Puzo A Keresztapa című művéről:

Van egy ismerősöm, aki ollóval kivágja a könyvekből azokat a bekezdéseket, amikkel nem ért egyet: „Ha a lap másik oldalán nincs semmi fontos – meséli nekem –, kivágom azt, amit hülyeségnek tartok.”

Volt szerencsém az egyik kedvenc szerzőmmel, Ryan Holidayjel beszélni pár szót online. „Van, hogy odajönnek hozzám az emberek és elkezdenek áradozni, hogy a könyvem zseniális, vagy hogy a kedvencük és megváltoztatta az életüket meg hasonlók – meséli Holiday. – Majd odanyújtják nekem a könyvet, hogy dedikáljam… de semmi jelét nem látom annak, hogy a kedvencük lenne. Az én kedvenc könyveim szét vannak strapálva, tele vannak firkálva mindenféle ceruzával, meg különböző színű szövegkiemelőkkel. Az oldalakon étel- és vízfoltok vannak, mert még evés közben is azt olvastam. Meg van törve a gerincük a sok nyitogatástól és kopottak a széleik, mert mindenhova magammal vittem őket a táskámban.”

A New York Times kritikusa, Sam Anderson szerint könyvekbe jegyzetelni azt jelenti, hogy „nem csak passzívan olvasunk, hanem teljes mértékben belépünk egy szövegbe, együttműködünk vele, elvegyülünk egy szerzővel valamiféle elsődleges szöveges síkon”.

„Az olvasásnak van egy módja, amely olyan, mint az írás. Úgy érzed, hogy együttműködsz […] Van egy toll a kezedben, és úgy haladsz előre, mintha félig-meddig megalkotnád [a könyvet], miközben haladsz. És közben bányászol is, hogy megtaláld, amit felhasználhatsz […] szitálod, ami aranyat érhet.”

– Patricia Lockwood, író

Szívesen felsorolnék tucatnyi nevet a történelem nagy gondolkodói közül, de biztosíthatlak, mindegyikük írt jegyzeteket a könyveikbe.

De azt is tudom, hogy még mindezek ellenére is vannak olyanok, akik egyszerűen nem tudnak megbarátkozni a könyvekbe való jegyzetelés gondolatával. Ha te is így vagy, akkor tudok ajánlani egy jegyzetelési technikát, amit én is szoktam használni, amikor kifogyok a margókból.

Az életrajzíró Richard Holmes a This Long Pursuit: Reflections of a Romantic Biographer (Ez a hosszú hajsza: Egy romantikus életrajzíró reflexiói) című könyvében említést tesz egy „kétoldalas jegyzetfüzet” koncepcióról. Ahogy írja: „Egyértelmű, tudatos elválasztásnak kell lennie a projekt objektív és szubjektív oldala között. Ez azt jelentette, hogy minden kutatásról kettős könyvelést kell vezetni, ahogyan az előrehaladt (vagy ahogyan gyakran elkalandozott). Vázlatosan fogalmazva, minden füzetlapnak kell lennie egy jobb és egy bal oldali oldalának.”

(Kiemelések tőlem)

Tehát a jobb oldalon lehetnek idézetek a könyvekből, a bal oldalon pedig a személyes megjegyzéseink, gondolataink. A jobb oldal az objektív megfigyeléseket, míg a bal a szubjektíveket tartalmazza.

Néhány jegyzetem Seneca A gondviselésről c. kötetéből, ami egy zsebkönyv, szóval alig van hely, hogy beleírjak.

Ezt a módszert rendkívül hasznosnak találom. Olvasásnál gyakran megfeledkezünk a saját gondolataink kifejtéséről. Régen úgy készítettem a könyves jegyzeteimet, hogy csak kulcsszavakban megjelöltem a fontosabb gondolatokat, amiket később felhasználnék (pl. a könyv első oldalára felírtam, hogy „az olvasás fontossága – 122.o”) de csak a könyv befejezése után tértem vissza ezekhez a feljegyzésekhez.

A probléma, amivel újra és újra szembesültem, hogy mire odajutottam, hogy ténylegesen foglalkozzak a megjelölt gondolatokkal, elfelejtettem, milyen saját gondolataim voltak hozzá. Amikor először olvastam azokat és megjelöltem őket, azért tettem, mert elindítottak bennem egy folyamatot, elkezdtem gondolkozni és továbbfűzni a gyöngysort, amely gyöngyöket a jelenleg és régebben olvasott könyvek által kiváltott gondolatmenteim alkották. Éreztem, hogy egyre több gyöngy kerül a helyére, látszólag értelmes és összefüggő érvelést alkotva. A mai napig bánom, hogy az ilyen gondolatsorokat nem írtam le azonnal. Ha nem jegyzem le rögtön ezeket, elfelejtem, ahogy már azóta is számtalanszor történt.

A könyvek részleteit önmagukban kimásolni akkor előnyös, ha idézni szeretnénk őket, vagy emlékeztetni magunkat a gondolatokra. De ha jobban meg szeretnénk érteni, összekötni egy emlékkel, egy ráeszméléssel vagy kibogozni azt, hogy mit vált ki belőlünk, akkor meglehetősen jó módszer egyből lejegyezni a saját gondolatainkat. Végül is, írás közben jövünk rá, hogy mit gondolunk igazán.

„Azért írok, mert nem tudom mit gondolok, amíg el nem olvasom, amit mondok.”

– Flannery O’Connor, író (1925-1964)

Ha tetszett ez a cikk, és több ilyet olvasnál, akkor látogass el az Egy író naplója hírlevelemre, ahol hetente teszek közzé hasonló tartalmakat.